Már magzati kortól elkezd kialakulni egy rejtélyes, egész életen át tartó kapcsolat anya és gyermeke között. Bizonyos mérföldkövek, ösztönös reakciók, reflexek is jellemzik ezt a kapcsolatot, a kötődés – önállóság kialakulását. Sok érdekes információ a Moro reflex, szociális mosoly, szeparációs szorongás, idegen-félelem hátteréről.

Meghatározó jelentőségű

„Anya csak egy van.” – és valóban az édesanyánk személye mindannyiunk életében meghatározó tényező. Az ő testében foganunk meg, és ott fejlődünk mindaddig, amíg el nem érkezik a megszületésünk ideje. Embercsecsemőként azonban hosszú időn át képtelenek vagyunk az önálló testhelyzet- és helyváltoztatásra, az önálló táplálékszerzésre, szükségleteink szóban történő közlésére, létünk megvédésére. Teljes mértékben kivagyunk szolgáltatva a külvilágnak, melyben szükségünk van továbbra is legalább egy biztos pontra, egy emberre, aki gondunkat viseli, aki táplál, aki szeretettel átölel, aki vigyáz ránk.

Ez a fajta ráutaltság eredményezi azt, hogy édesanyánk/ gondozónk személye kulcsfontosságú lesz abban a folyamatban, ami a világban történő létérzésünk minőségére is hat. Édesanyánk felénk küldött megnyilvánulásai, magatartása biztonság-, vagy bizonytalanság érzésünket erősíti, mely számos emberi/társas kapcsolatunkra, a világ dolgaihoz való viszonyulásunkra is rányomhatja a bélyegét.

Már magzati kortól

Egyes pszichológiai irányzatok képviselői – pl. anya-magzat kapcsolatanalízis szakemberei – szerint az anya attitűdje, érzelmi állapota már a magzati lét során hatással van a fejlődő élet minőségére. Egy nem várt gyermek kihordása, vagy a terhesség során átélt traumák (haláleset a családban, válás, fogyatékosságok diagnosztizálása stb.), különféle stressz-helyzetek (vizsgaidőszak, munkahelyi problémák stb.) negatívan befolyásolhatják a magzat fejlődését. Állításaikat már az anyaméhen belüli reakciók megfigyelésével, majd a születést követően, hosszú éveken át tartó pszichológiai vizsgálatokkal igyekeznek alátámasztani. Amikor az anya megijed valamitől, az ultrahangon keresztül egyértelműen látható a magzat lebénulása, mozdulatlanná válása.

Egy a 90-es években megjelent tanulmány szerint a születés előtti stressz hatással van az újszülöttkori motoros aktivitásra, magatartásra: gyakoribb sírás, hiperaktivitásra utaló egyéb jelek jelenléte figyelhető meg az ilyen előzményekkel rendelkező csecsemőknél; majd ugyanazon gyermekeknél 8-9 éves korban megismételt vizsgálatok szerint a fiúknál általában már ténylegesen diagnosztizálható a hiperaktivitás, az önkontroll zavara, az agresszió; a lányoknál pedig főként a társas beilleszkedés nehezítettsége jellemző.

/ Forrás: Hidas György – Raffai Jenő – Vollner Judit: Lelki köldökzsinór, 51.oldal /

Számos tényező befolyásolhatja

Azonban ne feledjük, ennek az ún. „életre szóló köteléknek” – mint általában minden kapcsolatnak – a minőségét számos egyéb tényező kölcsönhatása is befolyásolja, így egy kedvező nevelői környezetben, egy odaadó, gondoskodó anyai attitűdben egy ún. stresszel terhelt magzati lét után is adott a lehetősége egy harmonikus személyiség kibontakozásának.

Ősi ösztönök, reflexek

Az anya-gyermek kapcsolat alapvetően egy ösztönhelyzet, melyben az anyát az ivadékgondozás ösztöne készteti arra, hogy táplálja, óvja, védje gyermekét, értelmezze annak jelzéseit és kielégítse szükségleteit. Ebben a helyzetben a kiscsecsemőnél a megkapaszkodás ösztöne jelenik meg 4-5 hónapos korig, mint örökletes viselkedési minta, melynek értelmezéséhez az állatvilágban tett megfigyelésekhez érdemes visszanyúlni. A majomgyermek az anyja testébe kapaszkodva éli életének első hónapjait, soha el nem hagyja azt, mászni is ott tanul és csupán a járás tanulása idején „száll le” a földre. Feltételezések szerint az ősember gyermeke is hónapokig kapaszkodva élt anyján, és ennek a „kapaszkodós” életformának a maradványa az ún. Moro- vagy átkarolási- reflex (ha például egy 1-6 hónapos, háton fekvő csecsemő párnájára ráütünk, vagy erős hanginger éri, lábával és karjával átkaroló mozdulatot tesz), valamint a tenyér-, vagy fogó reflex (ha egy maximum 3-4 hónapos csecsemő tenyerét pl. a mutatóujjunkkal megérintjük, az ujjaival átfogja azt, és szinte lehetetlen kihúzni a szorításából). Mindkét reflex ösztöncselekvés, ami az emberi faj fejlődése során a létfenntartást szolgálta, és bár mai napra elveszítették ezt az életbennmaradást segítő szerepüket – és normál fejlődés esetén az élet első hat hónapjában leépülnek, eltűnnek -, de a kora csecsemőkorban való jelenlétük az anya-gyermek kötelék serkentését szolgálják, azáltal, hogy a gyermek kiszolgáltatottságát, ragaszkodását erősítik az anyában.

A születés után alakul ki a kötődés?

Számos vizsgálatot, kutatást végeztek már azzal a céllal, hogy feltárják azokat a tényezőket, melyek aktivizálják az anyákban a gondozói attitűdöt. Egyes kutatók szerint a szülést követően van egy ún. érzékeny időszak arra, hogy kialakuljon az anya és az újszülöttje közötti erős kötelék, ezért minél hamarabb – lehetőleg a szülést követően azonnal – az anya számára hozzáférhetővé kell tenni az újszülöttet. A mai kórházi gyakorlatban többek között ezért is terjedt el a rooming-in rendszer, ahol az anya és gyermeke éjjel-nappal együtt vannak és ennek következtében már az élet első pillanatától kezdve megkezdődhet az egymás megismerésének folyamata. Más kutatók szerint önmagában ez a korai együttlét nem elegendő egy harmonikus anya-gyermek kapcsolat kialakulásához és fennmaradásához, hiszen az nem néhány óra eredménye csupán, hanem sok éven keresztül fejlődő, alakuló folyamat eredménye.

Ezt az állítást támasztják alá azok a vizsgálatok is, ahol koraszülött csecsemők (hosszú kórházi tartózkodás, anyától külön való ellátás), örökbefogadott csecsemők (későbbi kapcsolatfelvétel) és anyjuk / gondozójuk közötti kapcsolatok minőségét térképezték fel. A tapasztalatok szerint azok az anyák/gondozók is szinte mindig képesek érzelmi köteléket formálni gyermekeikkel, akiknek valamilyen oknál fogva nem volt lehetőségük azonnali kapcsolatot kiépíteni gyermekükkel. Gondoljunk csak bele, ha igaz lenne az, hogy csupán a korai időszakban való együttlétek határozzák meg a szülők és gyermeke közötti kapcsolat milyenségét, akkor az édesapák óriási hátránnyal indulnának, és szinte esélyük sem lehetne egy harmonikus apa-gyermek viszony kialakítására.

Tény, hogy a születés pillanatában egy ismeretlen emberkével találjuk magunkat szembe. Ismeretlen, de mégis ismerős, hiszen a méhen belüli léte során már fizikálisan is érzékelhettük jelenlétét (hogyan is feledhetnénk a különböző belső szerveinket ért rúgásokat), illetve a lelki kapcsolatépítés folyamata is már akkor elindult. A születésig már ezerszer elképzeltük, hogy milyen lesz például az arca, a bőre stb., vágyainkat is többször megfogalmaztuk már jövőjével kapcsolatban (pl. egészséges legyen, remélem az apja eszét örökli stb.), ám az első valós találkozás pillanatától kezdődően van valójában jelen Ő, a génjei által meghatározott „kezdő programmal”, és vagyunk jelen Mi szülők, az álmainkkal, elvárásainkkal, az addigi életünk során kibontakozott jó- és kevésbé jó személyiségjegyeinkkel, a belénk táplált értékekkel.

Vonzó babák

Ekkortól indul el egy folyamat, melyben akciók és reakciók során fedezzük fel egymás kilétét, és e folyamat keretein belül kölcsönösen befolyásoljuk egymás fejlődését. Álljon itt egy szélsőséges példa az egymásra hatásra. Megfigyelték, hogy azok az anyák, akiknek újszülöttjei vonzó külső jegyekkel bírnak, gyakrabban és több szeretettel érintkeznek gyermekükkel, mint azon anyák, akik valamilyen oknál fogva csúnyának tartották csecsemőjüket. Vagyis, ha valami miatt sérül az a kép, amit gyermekünkről kialakítottunk, előrevetítettünk, akkor hajlamosak vagyunk kudarcként megélve, hárítani a helyzetet. A példában a negatív irányban eltérő gyermeki külsőre negatív érzelmekkel reagáltak az anyák, melyeket a gyermekek is fognak, érzékelnek a maguk szintjén és várhatóan az ő viszontválaszaik is negatív töltetűek lesznek (pl. állandó sírás stb.), és ezáltal elindulhat egy sérült anya-gyermek kommunikáció.

Jóbaba, rosszbaba

Ez a negatív folyamat azonban nem csak az átlagtól eltérő külső jelek esetében lehet igaz. Gyermekünk vérmérsékletét, magatartását illetően is sokszor illúziókkal teli elvárásokat dédelgetünk. A filmekben, reklámokban, újságokban általában békésen alvó, vagy édesen mosolygó nyugodt, szófogadó gyermekeket láthatunk. Ám egyszercsak ott a valóság, egy kiszolgáltatott embergyermek, aki gyakran sír, akinek egy ideig szinte megfejthetetlenek a jelzései, vágyai. Mindannyian ismerhetjük azt a mondást, hogy ahány ember, annyiféle, és nincs ez másképpen a csecsemők esetében sem. Már egészen kiscsecsemőknél is jól látható nyomai vannak az adott emberre jellemző temperamentumnak, a személyiség alappilléreinek. Egyes csecsemők nyugodtak, kiegyensúlyozottak („Nagyon jó baba, csak alszik és eszik.”- mondják róluk.), míg mások már az elejétől fogva aktívabbak („Nehéz még tisztába is tenni, mert állandóan rugdalódzik, csapkod.”), vagy nehezebben alkalmazkodnak a környezethez (pl. nehezen viselik az állandó környezeti zajokat, nehezen veszik fel a környezet ritmusát evés, alvás tekintetében), állandó nyugtalanság jellemzi őket, vagy sokszor vigasztalhatatlanul sírnak stb. Tapasztalatok szerint ezek a széles skálán mozgó csecsemői viselkedés módozatok is erősen befolyásolják a szülői reakciókat. Az előbbi ún. „könnyű” csecsemőkre sokkal hamarabb reagál pozitívan a környezete, sokkal többet mosolyognak rájuk, sokkal kedvesebben gagyognak hozzájuk, mint az utóbbi ún. „nehéz” csecsemőkre. Ha egy kisbaba könnyen megnyugtatható, szereti és igényli is a testi kapcsolatot, az odabújást és annak hatására megvigasztalható, akkor viselkedésével növeli az anya kompetenciaérzetét („ Értek hozzá, jó anya vagyok.” ), ellenkező esetben viszont – pl. amikor az anya minden jó szándéka és igyekezete ellenére is képtelen megvigasztalni gyermekét – az elutasítottság, az alkalmatlanság érzése erősödik benne. Minél kedvezőbben reagál a gyermek a szülő megnyilvánulásaira (odabújik, megnyugszik, ráfigyel stb.), annál könnyebben alakulhat ki szeretetteljes viszony a két fél között. Mikor várható el egy csecsemőtől a kedvező reakció? Tapasztalatok alapján akkor, ha az édesanya/ gondozó akkor és ott a legérzékenyebben reagál a csecsemő szükségleteire, ún. válaszkész üzemmódban van. Ezt az anyai állapotot viszont a már eddig is vázolt ösztönök és csecsemői megnyilvánulások hozzák működésbe. Így áll össze a kölcsönösség, az egymásra hatás helyzete.

Mérföldkövek

Az első három év fejlődése során több mérföldkő is jelzi az anya/szülő kapcsolat fejlődését, változását.

2 hónaposan: szociális mosoly

Általános, a világ minden csecsemőjére jellemző – még a vak gyermekeknél is -, hogy a fejlődésük, érésük folyamán kb. két hónapos korukban, mosollyal reagálnak anyjuk látványára, hangjára. Vizsgálatok szerint ez az ún. szociális mosoly is igen meghatározó a szülő-gyermek kapcsolat megszilárdulásában. Ez az a mosoly, ami azt az érzetet kelti a szülőkben, hogy a gyermekem felismer és szeret engem, tehát fontos vagyok neki.

Három- négy hónaposan

A csecsemők már egyértelmű jelét adják annak – többet mosolyognak, többet gőgicsélnek, amikor ismerős arcot látnak vagy ismerős hangot hallanak-, hogy felismerik és előnyben részesítik környezetük ismerős személyeit, de még az idegeneket is elfogadják.

8 hónaposan: idegen-félelem

Nyolc hónapos korukra ez a fajta megkülönböztetés nélküli elfogadás teljesen megszűnik, és általában megjelenik az ún. idegen-félelem, vagyis a gyermekek többsége óvatosan kezdi méregetni a környezetében felbukkanó, számára idegen embereket és heves érzelmi reakciói vannak, ha az anyja idegen helyen, vagy idegen emberek között hagyja. Az eddig néha-néha felbukkanó pótmama, akinek jelenlétét eddig gond nélkül elfogadta a csecsemő, egyszercsak félelmet keltő idegen emberként jelenik meg az életében. Az említett életkorban általában jellemző, hogy a csecsemők félnek az idegen tárgyaktól, idegen helyzetektől, de ahogy értelmük fejlődik a tapasztalások által és megértik, hogy ami idegen, ami új, ami szokatlan az nem feltétlenül rossz, ez a félelmük csillapodik.

14-18 hónaposan: szeparációs szorongás

Ezzel az idegen félelemmel szorosan együtt jár és kb. 14-18 hónapos kor között éri el a csúcspontját az a jelenség, amit a szakemberek „szeparációs szorongásként” neveztek el, és ami a szülőktől való elszakadáskor figyelhető meg. A szülő eltűnése – még ha az csak a gyermek látóteréből történő kikerülést is jelenti- stressz helyzetet jelent a gyermek számára, hiszen észleli a hiányt, ami rossz érzéseket táplál benne, hiszen eltűnik az a személy, aki a biztonságot jelenti, aki tudja, hogy mire van szüksége. Amikor a kiscsecsemő emlékezeti tára – az értelmi fejlődése során, a helyváltoztató mozgások segítségével – bővülni kezd és eléri azt a kapacitást, ami által képessé válik arra, hogy felidézze anyja néhány perccel ezelőtti jelenlétét és összevetve a jelen állapottal, értelmezze annak hiányát is, akkor jelenik meg az említett szorongó megnyilvánulás.

Három év: az önállóság kezdete

A gyermekek általában hároméves korukra érnek meg arra, hogy a szüleik jelenléte nélkül is biztonságban érezzék magukat, hogy bátran merjenek kapcsolatokat kezdeményezni idegen felnőttekkel, gyermekekkel egyaránt. Ahogy a gyermek emlékezete továbbfejlődik és vissza tud emlékezni ,már arra is, hogy bár anyja időként elmegy, de egyszercsak vissza is tér, akkor kezd oldódni a hiány miatti félelme. Ezzel egyidőben az önállósági törekvése is egyre inkább erőre kap.  Két- háromévesen a kisgyermek már elég jól „műveli” a járás-, futás műveletét, eléri a konyhaasztalt, ahol a tápláléka van, a kedvenc játékai között is önállóan válogat, általában szobatiszta – így már a „folyóügyeinek” elvégzésében sem szorul szülői segítségre-, és általában a kommunikációs eszköze ekkorra már a – környezete valamennyi tagja számára is jól értelmezhető – hangos beszéd. A szülők állandó jelenléte már nem annyira központi kérdés a gyermek életében, mint eddig volt. Többek között egy eddig stabil, kiszámítható anyai-, szülői jelenlét és gondoskodás hatására válik éretté, alkalmassá a gyermek arra, hogy friss lendülettel vesse be magát a kortársak közé és megkezdje egyre önállóbb – a nap egy-egy szakaszában anyja nélküli – életét.

És lássuk be, szülőként semmi más vágyunk nem lehet annál, mintsem, hogy azt lássuk gyermekünk kibontakozó személyiségét látva, hogy egyre inkább képessé válik az önálló, tevékeny, boldog életre. Abban a pillanatban, amikor igent mondunk arra, hogy vállaljuk azt, hogy a megfogant kis életnek lehetőséget adunk a növekedésre, a megszületésre és a földi élet meghódítására, igent mondunk egy felelősségteljes, ugyanakkor örömökkel telített szerepre is, ami nem más, mint a szülői szerep. Lehet, hogy zsigereinkben van ennek a szerepnek a tökéletes megélése, lehet, hogy tanulnunk kell ennek a folyamatát, lehet, hogy gyökereiben kell átértékelni az addigi létezésünket, de ami biztos, óriási károkat tudunk okozni azzal, ha téves utakon kívánunk gyermekünkhöz eljutni. Járjunk nyitott szemmel, füllel és lélekkel a gyermeknevelés birodalmában!