A felszíni problémák miért maradnak
problémák egészen iskoláskorig?
Először tisztázzuk, mit nevezünk felszíni problémának.
Meghatározásunk szerint a következő kritériumoknak kell eleget tenni ahhoz,
hogy egy probléma elnyerje a felszíni jelzőt.
- Nem illeszthető be a nagy klasszikus szindrómák körébe, ami gyakorlatilag már akár
a magzati élet során, de a születést követően mindenképpen nyilvánvalóan diagnózist
kap (pl. Down-kór, ajak- és szájpadhasadék, mikrokefália, végtaghiány stb.
- Nehezen ragadható meg a kialakulásának az oka.
- A hagyományos orvosi műszerekkel szinte lokalizálhatatlan az eltérés,
mely a zavart eredményezi.
- Sokfélék és változatosak a tünetek.
- A felismeréshez való eszközök közül kizárólag finom pszichodiagnosztikus eljárások hívhatók segítségül, melyek a fejlődéslélektan felbecsülhetetlen értékű
megállapításaira hagyatkoznak.
Ilyen felszíni probléma pl. a figyelemzavar,
beilleszkedési zavar,
részképesség-zavar.
Az ötödik pontban leírt gondolatnak
óriási jelentősége van.
Gyakorlatilag jelen tudás szerint nincs más eszköz a szakember kezében, csak a felszíni problémák tünetsora, illetve a magzati létig visszanyúló fejlődés alapos feltérképezése, hiszen a fontosabb mérföldkövek megjelenése vagy kimaradása, eltolódása ezekben az esetekben rizikótényezőként szerepel.
Miért van annyi problémás gyermek, miért csak iskoláskorban
derülnek ki a „felszíni” gondok?
Ha a kezünkben a fejlődés normál menete és a problémák tünettana, akkor mi az oka annak,
hogy az iskolában jelennek meg először markánsabban a nehézségek?
Fogantatástól fogva rengeteg szakember látja, vizsgálhatja a magzatot, később újszülöttet, csecsemőt, kisgyermeket, óvodást, iskolást. Mindannyian afelett őrködnek, hogy specifikus területüket jól átlátva és megtanulva egészségügyi és más jellegű problémák nélkül,
vagy azokat kiküszöbölve cseperedjenek fel a gyermekek.
Tekintsük végig, ki mindenkivel találkozhat
egészséges vagy beteg állapotában a gyermek:
Szülész – nőgyógyász
Genetikus
Szonográfus
Szülésznő
Dúla
Neonatológus
Ápoló
Laboráns
Kórházi csecsemőgondozó
Gyermek sebész
Gyermekneurológus
Gyermek fül-orr-gégész
Gyermekaudiológus
Gyermek pulmonológus
Gyermek ortopéd szakorvos
Gyermek fogász
Gyermek bőrgyógyász
Gyermek urológus
Gyermek nefrológus
Gyermeksebész
Gyermek haematológus
Gyermek pszichológus
Gyermekpszichiáter
Védőnő
Bölcsődei gondozó
Óvónő
Dada
Tanítónő
Tanárnő
Fejlesztő pedagógus
Konduktor
Mozgásterapeuta
Gyermek gyógytornász
Gyermek gyógymasszőr
Gyógypedagógus, mint
Szomatopedagógus
Szurdopedagógus
Pszichopedagógus
Tiflopedagógus
Logopédus
Ez a lista még nem is teljes.
Hogyan lehetséges, hogy ennyi speciális szakismeret, - ami ennyi tudományterület képviselőjének munkájában összpontosul – dacára mégis az iskolába kerülő gyermekek közül minden ötödik valamilyen nehézséggel küzd. Vagy azonnal az első osztályban vagy később, esetleg a felső tagozatban.
Nem kommunikálnak egymással.
Sajnos, Magyarországon a fenti szakterületek képviselői zömében nem kommunikálnak egymással.
Tehát nem jellemző, hogy egy egységesen előírt, meghatározott protokoll mentén
konzultálnának egymással pl. védőnők és audiológusok.
Pedig adott esetben egy csecsemő hallás és beszédfejlődésével kapcsolatban, ha a védőnőben felmerülne a hallásveszteség gyanúja, milyen remekül
ki tudná egészíteni az audiológiai vizsgálatok folyamatát,
segítve azzal a pontos diagnózis kialakítását.
Kizárólag egy-egy területen – főként az orvostudomány területén – elkészülő zárójelentések, illetve a gyermek egészségügyi kiskönyve az, amire támaszkodhat a vizsgáló.
Kevésnek bizonyul ez a dokumentáció, hiszen mindössze egy-egy egészségügyi intézmény
belső dolgozói között áramolhat ilyen módon az információ.
Hierarchia
A szakterületek között azonban nem csak rendszerszerűen elenyészően ritka a kapcsolódási pont, a szakemberek bizonyos területenként hierarchiába szerveződnek és az alá-fölé rendeltségi viszonyban nehezményezik a rangsor tetejéhez közeledő szakemberek, ha egy másik szakember megvétózza szavát.
Például egy bölcsődei dadának bár feltűnik, nem természetes a kicsi mozgásfejlődése, ám a bölcsőde vezetője megfékezi beosztottját,
mondván, ha elkerülne egy olyan helyre a gyermek, ahol az igényeihez
igazodó megsegítést kap, akkor elesne ez az intézmény
a gyermek után járó fejkvótától.
Az orvos diagnózisát szintén nem illik megkérdőjelezni sem szakápolóknak, sem védőnőknek.
A gyógypedagógusok nem fogadják el a konduktorok munkáját,
a Petőben végzettek „fújnak”
a gyógypedagógusokra.
A fejlesztő pedagógusok lenézik az óvónőket, az óvónők azt mondják
a fejlesztőkre: könnyű nekik maroknyi gyerekkel együttdolgozni.
A sort folytathatnánk ...
(De van számos példa már az itt leírt általános jellegzetességek ellenkezőjére is.)
Nemcsak a szakterületek közötti kommunikációs protokoll hiánya miatt nem akadnak fent
a rostán olyan sokan a „felszíni” gondokkal küzdők.
Ha végigtekintjük születéstől fogva azon vizsgálatok sorát, melyekkel átfogó kép lenne nyerhető a gyermekek fejlődéséről – legyen szó akár a fizikális paraméterekről, akár egyéb teljesítményprofilról – azok a nyomon követések,
melyek törvény szerint is előírtak, a valóságban foghíjasan
valósulnak meg csupán.
Az Apgar-skáláva vége
Tehát nincs is elegendő vizsgálat, ami globálisan feltérképezi a gyermek fejlettségét, másfelől nem valósulnak meg minden egyes gyermeknél. Ilyen módon sajnos akár az újszülöttek életrevalóságát megállapító Apgár-skálával le is zárható a felsorolás.
De mi a helyzet az iskolaérettségi vizsgálattal?
Hiszen az iskolába lépés előtt még lenne egy utolsó reménysugár a felzárkóztatni való képességek kifürkészésére és legfőképpen trenírozására.
Ám az iskolaérettségi vizsgálat nem kötelező minden gyermek számára.
Tehát nem tud olyan szűrőként, támpontként működni, ami lehetővé tenné, hogy kivétel nélkül minden egyes iskolát kezdő gyermek részt vegyen a felmérésen, illetve szükség esetén
a képességeihez igazodó fejlesztőfoglalkozások során.
De tegyük fel, mégis minden gyermek eljut még az első osztály elkezdését megelőzően az iskolaérettségi vizsgálatra.
Hathatós segítséget nyernének ezáltal azok a gyermekek,
akik fennakadnak a szűrőn?
Az iskolai érettség megállapítására leghamarabb az utolsó óvodai év őszén, de leginkább
az iskolakezdő év tavaszán kerül sor. Ekkor már orvosolni esetleg nagyobb elmaradást nemigen
lehet zökkenőmentesen. Az állami fejlesztések eleve leállnak a több hónapig is eltartó nyári szünidő során. Az iskolakezdésre lehetetlenség lenne felvértezni a hiányos képességeket.
Persze, maradhatna még egy évet óvodában is a gyermek.
A fejlesztők azonban végtelenül túlterheltek. Leginkább a tűzoltásra szoruló rendellenességeket tudják felvállalni a szakemberek.
A felszíni problémákhoz egyébként is avatott szem szükséges.
Mit jelent az, hogy avatott szem? Miután tisztázott, hogy a rizikófaktorok és a tünetcsokor alapos ismerete a vizsgáló kvalitásaival szemben támasztott legalapvetőbb feltétel, elsősorban fejlődéslélektani, gyógypedagógiai – konduktív pedagógiai ismereteket kíván.
Mindezt a gyógypedagógus, fejlődéspszichológus, konduktor képzése foglalja magába
a magyar felsőoktatásban. Ők azok a szakemberek, akik a normál
és a zavart fejlődésmenettel
is megismerkedtek,
hiszen eltérő fejlődésmenetű gyermekekkel kapcsolatban
elengedhetetlen ez a tudás.
Mikor kerül a gyógypedagógus, konduktor,
illetve fejlődéspszichológus szeme elé a gyermek?
Kizárólag a „baj van” – esetén.
Tehát bár vannak szakemberek, akik fel tudnák térképezni a fejlődésmenetet,
hozzájuk nem minden gyermek jut el automatikusan. Egészséges, látszólag ép gyermekekkel
nem is igen lehet felkeresni őket, hiszen valamilyen beutaló, szakértői javaslat szükséges ahhoz, hogy ezek a specialisták „állományba” vehessék a gyermeket, kizárólag abban az esetben,
ha problémával küzd a gyermek. Rendkívül túlterheltek így is.
Mi a helyzet az óvodai és az iskolai pedagógusokkal?
Ők sokat vannak a gyermekek közelében, nekik feltűnhet, ha valami nem halad a normál mederben. Igen, fel is tűnik, legalábbis a leglátványosabb,
illetve az osztály haladását leginkább veszélyeztető probléma.
Ebben az esetben a pedagógus természetes igénye a harminc fős óvodai csoportban
vagy iskolai osztályban, hogy minél előbb emeljék ki és biztosítsák a gyermek számára legoptimálisabb feltételeket a további gördülékeny továbbhaladás érdekében.
Tehát szó van itt az óvónő vagy tanító saját pedagógiai céljainak megvalósulása,
az osztály továbbhaladása és a kiemelni kívánt gyermek további fejlődéséről.
És mi a helyzet a kisebb gondokkal, amikkel együtt még el lehet lavírozni a normál tempóban,
a normál tanmenet szerint, a harmincfős csoportban.
Ez az utolsó információ megadja a választ:
nagy nehézségekbe ütközik egy harmincfős osztályban pl. a kialakulatlan dominanciát kiszűrni a pedagógusnak. Nem csak avatott szem kell hozzá,
hanem sokkal kisebb létszám, ami lehetővé teszi
ennek az eltérésnek a felfedezését.
De van még egy súlyos probléma:
az óvónők, általános iskolai tanítók és tanárok képzésében
még speciálisan felvehető stúdium szintjén sincs mindenütt jelen
a leggyakoribb zavarok ismertetése.
Például nem tanítják meg minden óvónőnek, hogy mik az olvasászavar tünetei, okai.
Nem tanítják a figyelemzavar okát, tüneteit, hathatós stratégiákat a tanításuk során.
Ez a probléma a felszíni problémákkal.
|
Küldje el ezt az oldalt