A tanulási zavar fogalma napjainkig
jelentős fejlődésen ment keresztül.
Az első átfogó tanulmányok, melyek a tanulási zavar etiológiáját vizsgálták
a koragyermekkori agyi károsodásokkal, hozták összefüggésbe a problémát. Egyes kutatók kimutatták, hogy az organikus sérülés következtében akadályozott az észlelés, a gondolkodás, és a viselkedés egyes területe. Szerintük a károsodás a születés előtti, alatti vagy után időszakban keletkezik.
Az ötvenes években
Göllnitz munkáiban is megjelenik az agyi sérülések és a teljesítményzavarok közötti összefüggés. Véleménye szerint a klinikai kórkép eredményesen befolyásolható orvosi terápiával (Gerebenné, 1996).
Néhány évvel később Corboz megfigyeli, hogy a koragyermekkori agyi károsodás szindrómája sok hasonlóságot mutat a felnőttkori organikus pszichoszindrómával,
melynek nyomán bevezeti az infantilis organikus pszichoszindróma fogalmát.
Corboz elméletében azt fejti ki, hogy a központi idegrendszer károsodása
a pszichomotoros és a nyelvi funkciók hiányos szerveződésében jelenik meg.
Az infantilis organikus pszichoszindróma kifejezés lett a csírája a POS (pszichoorganikus szindróma) tünetcsoportnak. Német nyelvterületen
a POS kifejezés, illetve a fogalom mögött húzódó koncepció terjedt el
és vált általánosan elfogadottá.
A szindróma leíráskor arra fektették a hangsúlyt, hogy a problémát
alapvetően a pedagógiának és a gyógypedagógiának kell kezelnie.
Az orvosi gyakorlatban nehezen fogadták el
A nevelési feladatok előtérbe helyezése miatt az orvosi gyakorlatban nem szívesen fogadták
el a „nehezen kezelhető, nehezen nevelhető” kifejezésekkel jellemzett gyermekek problémáját.
Wewetzer
Az agykárosodással kapcsolatos koncepció és az alaklélektan eredményeinek szintetizálásában olyan kutatások születtek, melyek igen jelentős mérföldkőnek számítottak a diagnosztika területén is. Arra világítottak rá, hogy az agyi károsodásban szenvedő gyermekek a vizuális percepció funkcióján belül az alak-háttér megkülönböztetését igénylő feladatokban gyengébb teljesítményt mutattak az ép gyermekeknél. Napjainkban is differenciáldiagnosztikai támpont a vizuális percepciót – különösen a Gestalt-látást vizsgáló eljárásokban a teljesítmények elemzése.
Gondolhatunk a Bender-próbákra vagy a Frostig-tesztre, melyekben a teljesítmény alacsony szintje rendszerint az organikus károsodás jelzője. Az előzőekben említett vizsgálatok jórészt Wewetzer nevéhez fűződnek.
További lényes megállapítása, hogy nem teljes funkciókiesések,
hanem a „feldolgozási, vezérlési és aktivációs képesség hiányosságai” tapasztalhatóak az agyi károsodott gyermekeknél (id. Gerebenné, 1996).
A hatvanas években
Egyre inkább elterjednek azok az elméletek, melyek a koragyermekkori agykárosodás kialakulásában a külső okoknak tulajdonítanak jelentőséget.
Lempp
koncepciójában (1964) azok az exogén károsító tényezők szerepelnek, amelyek abban
a különösebb szenzitív időszakban érik az agyat, amikor a differenciálódása zajlik.
Ez az időszak – Lempp felfogásában - a hatodik magzati hónap és a születés utáni első életév közti történéseket foglalja magába. Ezen intervallumban elszenvedett ártalmak befolyásolják
az agy differenciálódási folyamatát,
és hatásuk felnőttkorban is megmutatkozhat.
Melyek azok a tünetek, amelyek a korai időszakban fellépő ártalmak következményeként megjelennek a gyermek fejlődése során?
Lempp szerint ezek lehetnek:
- figyelemzavar,
- a kommunikáció akadályozottsága,
- percepciós deficitek – különösen a vizuális percepció (alap-háttér differenciálása),
- a szociális kapcsolatok zavara.
Összefoglalva: ezek a gyermekek a tanulásban és a beilleszkedésben mutatnak nehézségeket, mindemellett azonban jelentős intellektuális hiányosság nem tapasztalható.
A korábbi elméletekkel szemben – a súlyosság szempontját tekintetbe véve - Lempp kutatásai már az enyhe károsodás fogalmát vetítik elő.
Elméletében és gyakorlatában is egy olyan személetet indít útjára,
melyben a nevelési feladatok, illetve a pedagógia-pszichológiai beavatkozás szükségessége határozottabban körvonalazódik, mint addig valaha,
és ami még szinte ennél is lényegesebb:
e probléma kezelésébe a környezetet is bevonhatja
(Gerebenné, 1996).
Nem nagymértékű agykárosodás okozza
Egy olyan tendencia figyelhető meg, hogy a tanulási sikertelenségek hátterében nem nagymértékű agyi károsodás, hanem enyhébb fokú, - a különböző funkciókkal kapcsolatos hiányosságok állnak.
Ugyanezek a törekvések figyelhetők meg az angolszász országokban is.
Angol kutatások nyomán megszületett a minimális agyi diszfunkció, az MCD fogalma.
Már nem az agyi károsodás, hanem a funkciózavar kerül előtérbe,
s ez több dimenzió mentén is lényeges. E kifejezés egyrészt kevésbé stigmatizáló,
ez igen fontos a gyermek, a szülő és a szakember kapcsolatának alakulása szempontjából.
Másrészt a hangsúly az orvosi beavatkozás szükségessége helyett a pszichológiai feladatokra helyeződik. Azokra a gyermekekre terjesztették ki az MCD fogalmát, akiknél az agyi funkciódeficitekkel magyarázhatóak a pszichikus teljesítményekben és a viselkedésben megjelenő tünetek.
Egyes elméletek az MCD-t „a koragyermekkori agykárosodás körébe tartozó részjelenségeknek” tekintik (id. Gerebenné, 1996). A problémák a következő területeken jelentkeznek:
- figyelem,
- motorium,
- percepció,
- emlékezet,
- gondolkodás,
- emocionalitás,
- továbbá ide sorolódnak a specifikus tanulási zavarok is.
A központi idegrendszer sérülései és a tanulási nehézségek közt talált összefüggésekkel szemben egyre növekvő ellenállás szülte a probléma pszichoneurológiai magyarázatait. Az elmélet követői (Johnson-Myklebust, In: Gerebenné, 1996) azt emelik ki, hogy a tanulás milyensége alapján az idegrendszer működésére lehet következtetni. Értelmezésükben, az idegrendszerben létrejött neurológiai deficitek a tanulásban és a viselkedésben okoznak eltéréseket.
Így alakult ki a neurogén tanulási zavar fogalma, mely a megismerésben résztvevő funkciók rendellenességeit foglalja magába.
Részképességzavar
A neuropszichológiai megalapozottságú modellek közül –amelyek a tanunási zavart értelmezik-
a legkimunkáltabb magyarázóelvek a részképességzavar fogalmával állnak kapcsolatban.
A részképesség- vagy teljesítmény gyengeségek értelmezéséhez szükséges megmagyarázni
a részképesség kifejezést.
A részképességek azok a bazális, alapképességek, melyek lehetővé teszik a magasabb rendű kognitív funkciók működését. Ilyen magasabb rendű működés, pl. a gondolkodás, a beszéd, az olvasás, az írás és számos más folyamat. Ezekhez a folyamatokhoz tehát elengedhetetlen, hogy az alapfunkciók megfelelően, összhangban működjenek. Előfordul azonban, hogy különböző okok következtében egyes bazális képességek hiányoznak (teljes vagy részleges funkciókiesés), illetve eltérően, rendellenesen működnek. Mindezek a tanulásban és a magatartásban nehézségekhez vezethetnek (Sindelar, 1994)
Holisztikus elmélet: neuropszichológia,
fejlődés-lélektan, gyógypedagógia
A részképesség-modellekben a neuropszichológiai, fejlődés-lélektani és gyógypedagógia pszichológiai irányzatok asszimilálódnak. A károsodáselv elavulása és a funkcióelv előtérbe kerülése egy hosszú — évtizedekig tartó fejlődési folyamat eredménye, melyben sok más
lényeges törekvés mellett igen jelentős szerepe volt a holisztikus elmélet megszületésének.
E koncepcióban az agy egységes működésével kapcsolatos szemlélet fejeződik ki. A holisztikus elmélet szerint az agy, mint teljes egység működik, bár vannak bizonyos anatómiai struktúrák, melyek specifikusabb funkciókat hordoznak, mint mások. Ezzel kapcsolatban, a hetvenes években Penfield és Ojemand végeztek kutatásokat, munkásságukat az afázia kutatások fémjelzik (Péter, 1991).
1981: Nobel-díj
1981-ben két tudós, Robert Sperry és Gazzaniga a hasított agyú (split brain) egyénekkel végzett kutatásaikért Nobel-díjat kaptak. Megállapították, hogy az agyféltekék különböznek egymástól specializációikban, de állandóan integrálják egymással tevékenységüket, és sokkal inkább ez az integráció az, ami a mentális működéseket létrehozza, mintsem az egyes agyféltekék speciális hozzájárulása.
„Nincs olyan mozzanat, amelyben csak az egyik félteke játszik szerepet,
vagy amelyhez csak az egyik félteke járul hozzá.”
(id. Levy, 1985. In: Atkinson, 1995.)
A részképességzavarok elméletére az imént említett kutatások mellett
az orosz neuropszichológiai iskola is erőteljes hatást gyakorolt.
Idetartozik Lurija (1975) dinamikus lokalizációs elmélete, illetve az agy félautonóm
rendszereinek működésével kapcsolatos szemlélete. Koncepciójában azt fejti ki,
hogy az input- és outputrendszerben
található a zavar:
„az orientáció a felvétel, a tárolás, az integráció, a tervezés vagy kivitelezés receptív, impresszív és expresszív folyamataival összhangban alakulhatnak ki” (id. Gerebenné, 1998).
A részképességzavarok Grachen értelmezésében olyan alrendszerek egyes faktorainak teljesítménycsökkenését jelenti, melyek nyomán a különböző komplex alkalmazkodási
feladatok megvalósítása nehézségekbe ütközik.
Schmidt azért bírálta ezt a definíciót, mert nincs benne utalás a részképességzavarok etiológiájára, ezért kiegészíti a Grachen-i meghatározást. Elkülöníti az agyi sérülések következményeitől, -szerinte általánosan befolyásolják a funkciórendszer működését,-
és fontosnak tartja elhatárolni az értelmi akadályozosságtól, és a POS-tól.
Olykor a részképesség gyengeségek viselkedészavarokat idéznek elő, mivel az egyes funkciók rendellenesen szerveződnek. Az ezekhez a területekhez kapcsolódó fejlődési folyamatok
érése időben eltolódhat, késhet (pl. megkésett beszédfejlődés).
Az okokat keresve orvosilag diagnosztizálható eltérés gyakran nem áll rendelkezésre. Mindemellett megjegyzi, hogy az információfeldolgozás zavara is állhat a részképesség gyengeségek hátterében (Gerebenné, 1998).
|
Küldje el ezt az oldalt
